Rendszerváltás évei (1991-2000)

Játékvezetés története

2020-04-29 19:34:49

Asszisztens - alulróé - forrás:
Forrás: - Asszisztens - alulróé

Az újabb változáshoz ismét politikai rendszerváltozásra volt szükség. 1989 a fordulat éve volt a futballbíróknál is, s a független Játékvezetői Testület létrehozásával a magyar bírák legsikeresebb évtizede kezdődött.
Ám, mielőtt a Nagy Miklós és Puhl Sándor nevével fémjelzett korszak bemutatásába kezdenénk, kanyarodjunk vissza a hetvenes évekbe, ahol az immár JB-elnök Zsolt Istvánnál ejtettük el a fonalat a nagy egyéniségek bemutatásakor. Mert mielőtt továbblépnénk, aranybetűkkel kívánkozna ezekre a lapokra Zsolt egyik kortársának, az ugyancsak évtizedekig az élvonalban bíráskodó örök tatabányai Emsberger Gyulának a neve, aki részt vett többek között az 1970-es mexikói világbajnokságon is. Tisztességét soha nem kérdőjelezhette meg senki, s korának egyik leginkább tisztelt és elismert FIFA-bírója volt, s ő az is, aki a feleségén kívül soha senkinek nem mondta el, miután játékvezető volt, hogy gyerekkorában melyik csapatnak szurkolt. De hogyan is lehetne feledni a legendás Vadas Györgyöt, akivel kapcsolatban egy Real Madrid-Internazionale BEK-csata után terjedt el mindenféle pletyka, alighanem minden alap nélkül, vagy a chilei vb-résztvevő Dorogi Antalt? Vagy hogyan lehetne mellőzni ehelyütt Münz György méltatását, aki talán a világon egyedüliként volt egyszerre élvonalbeli jégkorong és futballbíró, s előfordulhatott, hogy egyetlen hétvégén működött közre egy kettős rangadón a Népstadionban és egy izzó hangulatú Fradi-Újpesten a Kisstadionban? Münz és hatvanas-hetvenes évekbeli kollégái olykor a világ akkori legnagyobb játékosainak vezethettek hétről hétre a magyar pályákon, ötven-hatvanezer néző előtt, nyolcvan-százhúsz forintos bírói díjért. Aligha a pénzért csinálták, ám megannyi élmény kárpótolta őket, s legendás egyéniségek fújták ekkor a sípot a magyar pályákon. A világhírű vagányok, Albert, Mészöly, Farkas és a többiek mellett szükség is volt a rettenthetetlen bírókra. Kaposi Sándorra például, aki a legenda szerint egyszer a közönség ellen is szabadrúgást ítélt. Aztán - bár ez megint csak nem tisztán sporttörténeti sztori - az izmos nyakú, hatalmas termetű idős Kaposi Sándor tarkója szerepelt a rendszerváltozás szimbólumává vált "Tovarisi, konyec" feliratú plakáton.
Történelmi idők voltak mesékkel, legendákkal és legendás sportemberekkel a magyar pályákon. Olykor történelmi igazságtalanságokkal, olykor bájos történetekkel. És akkor a már-már omladozó vakolatú, de alapjaiban még bitangul erős magyar futballból megérkezett a modern labdarúgás első magyar sztárbírója: Palotai Károly. Már attól páratlan egyéniség a nagy bírók között, hogy futballistaként olimpiai bajnok és ismert játékos volt, de mindenfajta korábbi népszerűség nélkül is a futballtörténelem egyik legnagyobb játékvezetőjeként tisztelték volna szerte a világban, a Békéscsabán született, de Győrben híressé lett sportembert.


Palotai három világbajnokság (1974, 1978, 1982) és három olimpia (1972, 1976, 1980) résztvevője volt, vezette az összes európai kupa döntőjét, 1974-ben a vb-döntők történetének első tartalékbírója volt, visszavonulása után pedig sportdiplomataként használt rengeteget a magyar bíróknak, többek között a FIFA JB tagjaként. Ma ő az MLSZ JB alelnöke.


Palotainak - önhibáján kívül - egyetlenegy, a legnagyobb csúcs meghódítása nem sikerült csupán. Ám emberi nagyságát jelzi, hogy éppen ő volt az, aki a FIFA JB tagjaként részben hozzásegítette egy magyar utódját ahhoz, hogy a szakma abszolút csúcsára érve, világbajnoki döntőt dirigáljon.


Már amennyire hozzá kellett segíteni a valaha élt, talán legnagyobb futballbírót bármihez is. Természetesen Puhl Sándorról van szó, aki a magyar labdarúgás és bíráskodás ragyogó hagyományain nevelkedett, de aki fénykorában - a kilencvenes években - az addigra végletekig lezüllött labdarúgásunk egyetlen világhírű reprezentánsa volt (Palotai és Puhl között meg kell említeni a nyolcvanas évek klasszis játékvezetőjét, az 1986-os világbajnokságon részt vett békéscsabai Németh Lajost). Puhl Sándor volt az a magyar játékvezető, aki egyedüli magyarként világbajnoki döntőt vezetett (1994-ben, a Los Angeles-i Rose Bowl-stadionban a Brazília-Olaszország találkozót), s akit a földkerekségen egyedüliként választottak egymás után négy évben (1994-1997) is a világ legjobb játékvezetőjének.
Puhl sikereinek időszaka gyakorlatilag egybeesik az egykori FIFA-bíró, Nagy Miklós vezette új magyar Játékvezető Testület létével. Az önállósodó bírók egy időre kimenekültek az összeomló magyar labdarúgás hulló törmelékei alól, s virágzó "állam voltak az államban". Takarékosan, de eredményesen gazdálkodtak, formaruhát adtak az élvonalbeli bíróknak, nagybefolyású külföldi szakértőket hívtak meg és láttak vendégül továbbképzéseiken, felszámolták a bundát és a korrupciót, amely a nyolcvanas években sajnos bizonyíthatóan behatolt a bíráskodásba is. Az alázattal végzett sok munkához kellett még egy szupertehetség, Puhl Sándor, s megszületett a világelső magyar bírói kar. Puhl mellett ugyanis a kilencvenes években az elit tagja volt még Vágner László is, és mellettük is alkalmaztak magyar bírókat a létező világversenyen. Volt olyan év (1996), amikor mindkét párosításban magyar bírói négyes vezette a Bajnokok Ligája elődöntőit, Puhl Sándor révén persze ott voltunk BL-döntőn, UEFA-kupa-döntőn, interkontinentális vb-selejtezőn, Európa-bajnokságon, s megannyi nagy-nagy tétmérkőzésen.


Aztán ennek a sikersztorinak is vége szakadt, s csak részben az egymás ellen forduló nagynevű bírók miatt. Sokkal inkább azért, mert immár nem vonhatták ki magukat többé a magyar labdarúgás általános romlásából a játékvezetők sem. Nagy Miklósnak végül mégsem kellett méltatlan módon, műve totális bukásához asszisztálva távoznia, hanem - az egész sportág számára viharos két esztendő után, amely során újra MLSZ-bizottság lett a bírók irányító testülete a JT helyett - megszilárdult hatalommal végül ő maga adta át a stafétabotot kedvenc "tanítványának". A 2000-ben visszavonuló Puhl Sándornak, akit, néhány héttel később JB-elnöki funkciója mellett az MLSZ alelnökének is megválaszottak. Így annak a dr. Bozóky Imrének lett az alelnöke, aki korábban éppen Puhl Sándor állandó partjelzőjeként lett ismert a futballvilágban, s aki többek között az 1996-os Európa-bajnokságon, s az 1997-es BL-döntőn is együtt vett részt Puhl Sándorral.
Puhl Sándor az FTC-Haladás mérkőzés játékvezetőjeként búcsúzott az NB I-től és a közönségtől, 2000. november 15-én, Torinóban az Olaszország-Anglia (1-0) barátságos találkozó hármas sípszavával a nemzetközi élvonaltól.


2001-től Puhl Sándor a JB elnökeként tevékenykedik, míg az egykori asszisztense dr. Bozóky Imre az MLSZ elnöke.
Az új elnökség radikális fiatalítást hajtott végre a keretekben.


Ennyi hát a magyar futballbíráskodás regényes történetéről az MLSZ századik születésnapján. Arról a históriáról, amelynek ezúttal csak vázlatos áttekintését tudtuk nyújtani a megannyi titkot rejtegető, alig feltérképezett száz esztendőnek. Adatokat alig-alig hagyományoztak az utókorra a sportág szereplőinek harca közepette vitézkedő derék játékvezetők, és lelkes történetírójuk sem igen akadt. A kutatómunka remek terepe lehet ez a gazdagon burjánzó, feltáratlan dzsungel, amelynek gazdagságába talán sikerült némi bepillantást nyújtani.


A cikket az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével írtuk meg.


Hozzászólások: