Játékvezetés történelme

Oktatás Történelem

2008-08-09 22:30:34

Asszisztens - alulróé - forrás:
Forrás: - Asszisztens - alulróé

A magyar futball ragyogó történetének arany lapjain külön fejezet illeti a magyar futballbírói kar történetét. Nemcsak azért, mert története természetszerűleg éppen olyan messze nyúlik vissza, mint magáé a labdarúgásé - hiszen az első mérkőzés legelső megnyilvánulását a bírói síp jól ismert hangja szolgáltatta - hanem főképpen annál a jelentőségénél fogva, melyet a mérkőzést vezető bíró személye méltán reprezentál.


A legtöbbször emlegetett, a legtöbbször megkritizált és igen sok alkalommal a legigazságtalanabbul megbántott ember a bíró. Nincs a közéletnek egyetlen olyan szereplője sem, akit annyi igaztalan sérelem érne, mint a futballbírót. Az életnek az az automatikus ténykedése, hogy ami az egyiknek jó, a másiknak rossz, ami a harmadiknak kellemes, a negyediknek minden bizonnyal kellemetlen, semmiféle más terrénumon nem jelentkezik olyan demonstratív erővel, mint éppen a futballban. Érthető tehát, hogy a futballbíró szerepe a legnehezebb bírói funkció.
A földi igazságszolgáltatás nagy jogtudósai méltóságteljesen beülnek a kényelmes karosszékbe, tanácskoznak egymással, forgatják az iratokat, felütik a törvénykönyvet, fellapozzák a döntvénytárt, mérlegelik az eseteket és keresik a súlyosbító vagy enyhítő körülményeket. Egyszóval megfelelő idő áll rendelkezésükre, hogy templomi csendben, az elbírálandó jelenségek beható tanulmányozása után hozzák meg ítéletüket. Ezzel szemben a sport bírájának azonnal kell döntenie. Egyik-másik sportágban rövid gondolkodás, pillanatokig tartó tanácskozás megelőzheti ugyan az igazság szavának hirdetését, de a labdarúgás filmje pokoli gyorsasággal pereg. Nincs egy pillanat, melyre megállna.
Őrületes sebességgel hajszolják egymást a futballban az események. A pergő film megindul és kétszer negyvenöt perc alatt nem pihen. A miliő pedig a végsőkig feszített idegesség jegyében él. Huszonkét futkosó, ziháló, minden energiát a pillanatnyi cél elérésére koncentráló, a pattanásig feszült izmokkal rohanó atléta és ezer meg ezer, az aréna szereplőivel lélekben egybeforrt fanatikus, lelkesülő, lelkesítő, könnyen hevülő, hamar izguló, ha kell, izgató néző központjában ott áll az egy, a bíró. Hozzá még kaotikus hangzavar, az entuziazmus és a vak gyűlölet turbulens keveréke. Dörgő taps, lelkes, bíztató kiáltás, vad, kíméletlen ordítozás, gyűlöletes kifakadások olvadnak egybe, fülsüketítő kakofóniában.
És ebben a kaotikus, izzó, forrongó légkörben, egy szempillantás alatt, egyetlen másodpercnyi meggondolási idő nélkül, közvetlen az eseményeket követőleg kell meghoznia ítéleteit a futballbírónak. De mindezt kibírná a futballbíró, ha kibírnák az érdekeltek. Mert tudni kell, hogy a futball több, mint játék. Ma már sokkal több. S amint a nemes játékból pontharc lett, s majd az amatőrizmust messze meghaladó anyagi érdekek játszottak közre, mindinkább súlyosabbá lett a futballbíró helyzete, s mindinkább kikezdték tekintélyét a tömegek, melyeknek minden mellékes, semmi sem szent és tűzön vízen csak egyet áhítoznak: az önön egyesületi színeik győzelmét. Diadalt várnak ezek minden áron, s megkövetelnék, hogy ebben a vágyukban még a mérkőzés vezetője is segítségükre legyen. S ha ez a vágy nem teljesül, akkor egyedül és kizárólagosan a bíróban látják a bűnöst."
Talán nehéz elhinni, de ezek a szavak 1926-ban íródtak, s a kezükben tartott mű elődjéből, az MLSZ 25. születésnapjára megjelent kiadványból származnak. A lelkes - és sajnos névtelen - kolléga A magyar futballbírói kar 25 esztendeje című munkáját vezeti így be, s minthogy minden szava aktuális ma is, nem is lehetett volna méltóbb szavakkal kezdeni a magyar futballbíráskodás immár száz esztendejéről szóló dolgozatot. A futball állandó, a gondok, a konfliktusok és a közhelyek mindig ugyanazok, még akkor is, ha számtalan érdekesség történt azóta a huszadik század hányatott magyar történelmével párhuzamosan alakuló magyar labdarúgás- és játékvezetői történelemben. Ezt a történetet próbáljuk meg áttekinteni a rendelkezésünkre álló - éppen a hányatott történelem miatt - szerény ismeretekkel és lehetőségekkel.
A labda mellett alighanem a játékvezető tehát a labdarúgás legfontosabb "kelléke". Erre következtethetünk már abból is, hogy az első (avagy annak tartott) magyarországi mérkőzésen természetesen már ott volt a játékvezető is. Pontosabban a bíró, ahogyan akkor és még a következő évtizedekben is nevezték a pálya e rendkívül fontos tartozékát. A játékvezető elnevezés meghonosodásához és hivatalossá válásához tudniillik egy belügyminiszteri rendeletre volt szükség a harmincas évek végén, hogy megkülönböztethessék a futballbírókat az igazságszolgáltatás bíráitól.
Szóval: R. Lowet. Ő az az úriember, aki az első regisztrált magyarországi nemzetközi futballmérkőzésen, a BTC-Cricketterek találkozón bíráskodott, 1897. október 31-én. Mint az ő példája is mutatja, a derék játékvezetőknek, akiket - ne legyenek illúzióink - már a kezdet kezdetétől szidtak a nézők, nem csak a pocskondiázást kellett elviselniük, hanem azt is, hogy keresztnevük évtizedeken át nem létezett. A tudósítások ugyanis legfeljebb a családnevüket közölték, s még ma is komoly gond mindazoknak, akik a magyar múlt kutatásával foglalkoznak, hogy sok bírónak bizony kideríthetetlen a keresztneve, következésképp sok Kovácsról, és Szabóról nem tudjuk, hogy ilyen név alatt sokszáz mérkőzést vezető klasszis játékvezetőket, avagy sok-sok azonos vezetéknevű epizódszereplőt kell-e keresni.
R. Lowet a bécsi vendégcsapat angol nemzetiségű vezetője volt, s aligha véletlenül őrizte meg minden krónika, hogy a vendégeknél játszott Lowet úr két fia is. Minden bizonnyal már akkor is akadtak vezetők és szurkolók, akik kifogásolták volna az elfogultságot, hacsak nem a BTC nyert volna 2:0-ra. Ezen a ponton kell feltétlenül megemlékeznünk egy bizonyos Papp Béláról (csodák csodája, az ő keresztnevét megőrizte a történetírás), mint első magyar partjelzőről, aki a hazaiak részéről működött közre a találkozón (a vendégek képviseletében partbíráskodó W. Mengittel), valamint Gabonáról, aki A. Cooperrel együtt gólbírói feladatokat látott el. Tudni kell ugyanis, hogy akkoriban nem volt még háló a kapun, ezért gólbírókat is foglalkoztattak a mérkőzéseken, akik az alapvonalon állva megítélték, hogy a labda "a kapufák között és a keresztléc alatt teljes terjedelmével áthaladt-e a gólvonalon". Ez azonban már a szabálytörténet szép és bonyolult tudományához vezet, s bármennyire csábító ez a terület, valamint bármennyire összekapcsolódik a szabályok története a játékvezetés történetével, nem engedhetjük meg, hogy különféle csábításoknak engedve, elkalandozzunk.
Maradjunk inkább még mindig R. Lowetnél, már csak azért is, mert az ő öltözéke jó példa arra is, hogy az első években civil utcai ruhákban bíráskodtak a játékvezetők. S itt most megint hosszú tanulmányba lehetne kezdeni arról, hogy a civil ruhából (nemzetiszínű karszalaggal!) miként lett a még az ötvenes években is használatos elegáns, a leginkább frakkra hasonlító játékvezetői szerelés, majd a mai öltözet, amely persze világversenyről világversenyre új divatot követ, de amelynek az ősidőktől fogva alapszabálya, hogy színe nem egyezhet a csapatok mezének színével (évtizedekig ezért a fekete volt csaknem minden bírói mez).
R. Lowet úrnak aztán követői akadtak Magyarországon, bár az első években azért még az volt a jellemző, hogy valamelyik csapat (többnyire a vendég) valamelyik vezetőjét kérték fel a találkozó dirigálására. Az első magyarországi bírókként A. B. Yollandot, Iszer Károlyt, Ottlik Tihamért, Ramaszéder Istvánt és Kunz Józsefet említi a szakirodalom. A magyarországi bíráskodás történetében is mérföldkő az MLSZ 1901-es megalakulása, ekkor adták ki először a szabályokat magyarul, s ekkortól létezett a hivatalos bíróküldés. Ezt eleinte az MLSZ tanácsa, majd az intézőbizottsága végezte, s hogy bírói kar is legyen, húsz nagy tekintélyű ismert labdarúgót vizsga nélkül játékvezetőnek minősítettek, s ezután kezdték meg az újoncok vizsgáztatását.
1903. a nagy és jelentős esztendő. Ekkor alakult meg a szövetség bíróbizottsága, s ha kissé rosszmájúak vagyunk, akkor azt mondjuk, hogy ekkor kezdődött el a küzdelem is a bírók és a futball más szereplői között az érdekérvényesítés és egymás hatalmának a másikra történő kiterjesztése frontján. A játékvezetők mindig a labdarúgó-társadalom arisztokráciájának számítottak, akik vélt jelentőségüknél nagyobb mértékben hatottak a sportág történtére. Ám mindig voltak szép számmal olyanok, akik ezt abnormális, megengedhetetlen dolognak tartották, s megpróbálták csorbítani a játékvezetők jogait. A harc örök, Magyarországon talán minden eddiginél jobban az 1990-es évek végén, azaz a közelmúltban éleződött ki. Aki a futballban nagy hatalomra tesz szert, sohasem érti, miért nem irányíthatja a bírókat is, a bírók viszont foggal körömmel védik függetlenségüket éppen a sportág tisztasága érdekében. "Boldog békeidőkben" éppen ezért közülük, az elfogulatlan és pártatlan szakemberek közül kerülnek ki a sportág vezetői. (Nem egészséges persze a másik véglet sem, amikor olyan nagy hatalomra tesznek szert a játékvezetők, hogy szankcióiktól való félelmében senki sem mer szembeszállni velük, ők maguk pedig visszaélnek a kezükben lévő, olykor valóban nagy lehetőséggel.)
Eme "politikai" kitérő után vissza a századelőre, az első JB - pontosabban BB, azaz bíróbizottság - elnökének, Füzesséry Árpádnak a bírói karához. 1904-től már megtérítették a bírók költségeit (mérkőzésenként 3-5 koronát fizettek), 1906-ban pedig magyarázatokkal ellátott, szakszerűen átdolgozott játékszabály-gyűjteményt lapozgathattak a magyar játékvezetők, s ugyanekkor Herczog Ede útnak indult, hogy levezesse a Bécs-Berlin találkozót, mint az első magyar nemzetközi játékvezető (ugyancsak Herczog volt, aki az első nemzetközi mérkőzést vezette, nem is akárhol, hanem Stockholmban, az olimpián a Dánia-Hollandia elődöntőt). És amint említettük: 1907-ben már határozottan felvetődött a bírótestület gondolata, de ez egyelőre csak a bizottság hatáskörének kiszélesítéséhez volt elegendő (a bizottság kontra testület vita, hajh, hányszor lesz még napirenden a huszadik században!). 1909-1910-ben cikksorozatban követeli a Sporthírlap a független bírótestület megalakítását, ám az eredményre egészen 1917-ig kell várni. Pedig egy ifjabb Földessy János nevű úriember az alapszabály tervezetet is elkészítette már, valamint annak a megállapodásnak a részleteit, amely rögzítette volna a szövetség és a bírótestület viszonyát. A testület megakadályozása helyett azonban egy olyan - játékvezetői szemmel - "szégyenletes" időszak következett, amikor az egyesületek állapodtak meg mérkőzésük bírájának a személyéről, s csak akkor küldött bírót a szövetség, ha a két klub nem tudott megegyezni. Mára egyébként annyi maradt meg a kluboknak ezen jogából, hogy egy-egy bíró szerepeltetését megvétózhatják a mérkőzéseiken, de semmi több, nemzetközi szinten pedig ilyesmire sincs gyakran példa.
Közben 1908-tól már vidéki, kihelyezett bíróvizsgák is voltak, egyértelműen jelezve, hogy terjedt, tömegesedett Magyarországon a huszadik század legnépszerűbb játéka. A világháború alatt megtorpan a fejlődés, olyannyira, hogy a bevonult futballbírók pótlására "ideiglenesen képesített" bírákat neveztek ki.
Az első kiemelkedő korszak a hazai labdarúgó játékvezetés történetében a Magyar Futballbírák Testületének 1917. május 29-i megalakulása után köszöntött be. A vezetők Havasi Lajos, Kiss Gyula és Salzer Alfréd voltak. Ezután beszélhettünk először egységes felszerelésről, a bírók ellenőrzéséről és képzéséről. Ez a testület még az MLSZ égisze alatt működött, 1922-től azonban függetlenné vált a Bírótestület, amelyet azután az említett okok miatt Játékvezető Testületté kereszteltek át. A BT és az MLSZ viszonyát kartell szabályozta, ekkor már egyetlen klubnak sem volt beleszólása a bíróküldésbe, és sorra alakultak meg a testület vidéki alosztályai önálló bírói karokkal (ezek névsorát egyébként mellékletként rendre közölték a szinte évenkénti rendszerességgel kiadott, mai szemmel is magas színvonalúnak mondható szabálykönyvek. Dr. Ábray Zsigmond ekkor már a testület főtitkára volt, személyében az első sikeres és nagyhatású szabálytudósra, valamint bírófőnökre emlékezhetünk, aki szakanyagok és könyvek egész sorát írta, szerkesztette, melyek közül sok ma is érvényes szakmai üzenettel bír a játékvezetők számára És mielőtt elfelednénk, itt említsük meg feltétlenül legméltóbb utódjainak, Tabák Endrének és dr. Szilágyi Györgynek a nevét. Előbbi a század második felében a Nemzeti Sport (Népsport) újságírójaként, főszerkesztőjeként, a JT elnökeként és még idős korában is szakcikkek tucatjainak publikálójaként lett minden idők egyik legismertebb szabálytudósa, Szilágyi doktor pedig a szabályok fordítójaként, értelmezőjeként, JT-elnökként és sikeres sportdiplomataként lett a magyar futballbíráskodás nagy alakja, s 1999 óta az MLSZ tiszteletbeli elnöke. A sikeres korszakok elengedhetetlen jellemzője a nemzetközi elismertség, így erről a periódusról is elmondhatjuk, hogy szívesen alkalmaztak külföldön magyar bírókat, ahogyan később még oly sokszor, olyannyira emlékezetes pillanatokban.
A pompás idők - amelyek egyébként a magyar labdarúgás oly sok ágával együtt ekkor alapozták meg a világelsőséget - a második világháború közeledtével egyre kevésbé lettek pompásak. Hogy illusztráljuk, mennyire is régiek és állandóak a problémák a futballban (a magyar labdarúgásban?), íme egy nagyobb lélegzetű idézet Földessy János A magyar labdarúgás 60 éve című munkájából, az 1945-ig hátra lévő időszak eseményeiről.
"A professzionizmus életbeléptetése jelentős változást okozott a labdarúgó játékvezetésben is. Érdekes, hogy a profi-sporttal kevesebb ellentéte volt ebben a korszakban a BT, illetve JT-nek, mint az amatőrökkel. A hivatásos labdarúgás ugyanis meg tudta fizetni a magasabb bírói díjakat is, míg az anyagi erőforrásaitól megfosztott amatőr labdarúgás a legmérsékeltebb bírói díjakat is sokallta. Kétségtelen volt az amatőr sport súlyos anyagi válsága, de az is kétségtelen, hogy labdarúgó játékvezetőink akkor sem - mint azóta sem - kapták meg még önköltségeik megtérítését sem, tehát nehéz játékvezetői feladatuk vállalása mellett anyagi áldozatot is kellett hozniuk kedvelt sportolásukért. Az ellentétek sokszor annyira kiélesedtek - például 1929-30-ban -, hogy legjobb játékvezetőink nem iratkoztak fel bíráskodni. Ezt a jogos ellenállást akkor sztrájknak minősítették, s a játékvezetésben gyakorlatlan sportemberek sztrájktörésével igyekeztek letörni. A sorozatos botrányok nyomán hamarosan kitűnt, hogy képzett játékvezetők nélkül nem lehet meg a labdarúgás, s teljesítették a játékvezetők minimálisra mérsékelt igényeit.
A BT-JT megértő állásfoglalása ellenére sem szűnt meg az önálló BT-JT elleni akció, s mind a budapesti, mind egyes vidéki labdarúgó alszövetségek is megkísérelték saját játékvezető testület alakítását. Ezek a törekvések azonban sorra megbuktak, nem kis részben labdarúgó-bíráink összetartásán és a testülethez való ragaszkodásán. Az országos szövetség mindenkor mérséklőleg lépett fel, de teljesen nem tudta visszaszorítani az alszövetségek JT-ellenes akcióit.
Az MLSZ főleg a külföldi bírócsere körül segített a JT-nek. Eleinte az volt a helyzet, hogy mi sok külföldi bírót meghívtunk, de alig viszonozták ezeket a meghívásokat. Amikor azonban kitűnt, hogy a magyar labdarúgó-bírák külföldön is kitűnően töltik be szerepüket, a bírócsere intézménye valósággá vált. Különösen a FIFA névsorába felvett nemzetközi bíróinkat, de másokat is szívesen vettek igénybe a külföldi válogatott mérkôzések, nagyobb nemzetközi díjmérkőzések vezetésére.
Jelentős változást hozott a Nemzeti Bajnokság bevezetése 1935-ben, amikor külön NB-s játékvezetői keret létesült vétójoggal. Élénk működést fejtettek ki már előbb is, de különösképpen ezidőben a vidéki alszövetségek mellett működő kerületi játékvezető alosztályok, míg Budapest ügyeit a központ intézte. Természetesen továbbfejlődött a játékvezető-képzés, oktatás, ellenőrzés és fegyelmezés; kifejlődött a játékvezetők három fokozatú minősítése. A bíróküldést vidéken az alosztályok önállóan intézték, a más kerületből való bírókérés pedig a központon keresztül történt. A kerületek játékvezetői tanfolyamait a központ megfelelő előadók kiküldésével támogatta.
Amikor a kormány 1939-ben az MLSZ autonómiáját felfüggesztette, ugyanakkor felfüggesztette a JT autonómiáját is, azzal az indoklással, hogy a JT "nemzeti hivatását nem tudta teljesíteni". A kormánybiztos által kinevezett vezetők intézték a játékvezetők ügyeit a maguk módja és igyekezete szerint. A játékvezetői kart igyekeztek megtisztítani a baloldali érzelmű sporttársaktól".
Ezzel egyidőben - tehetjük hozzá - jelentős konjunktúrát jelentettek a második világháború által visszacsatolt magyar területeken alakult alosztályok, amelyek a szabálykönyvekben ekkor önálló névsorral kaptak helyet. A háborús viszonyok, és a politika beavatkozása persze tönkretette a szépen építgetett nemzetközi kapcsolatokat, s noha 1945 után szinte újra kellett kezdeni mindent, a magyar labdarúgás első fél évszázada olyan biztos és mély alapokat teremtett labdarúgásunk játékvezetői intézményeinek is, hogy erre lehetett építeni.
Ám mielőtt belekezdenénk a sok-sok nagy sikerrel teli második fél évszázad taglalásába, néhány érdekesség a hőskorból. Először is nagy hiba volna említés nélkül elmenni a magyar bíráskodás legendás, nagy egyéniségei mellett. Ki tudja például, hogy a polihisztor-zseni, Hajós Alfréd (az első két magyar olimpiai aranyérem tulajdonosa úszóként, szellemi olimpia eredményes résztvevője, válogatott labdarúgó, majd szövetségi kapitány) játékvezető is volt? Ki tudja, hogy Schlosser Imre, a magyar labdarúgás világsztárja ugyancsak síppal a kezében szolgálta kedvenc sportágát, miután visszavonult? De van itt más érdekesség is. Ahogyan azóta is, már a kezdet kezdetén felbukkantak a bírói karban olyan egyéniségek, akik később jelentős karriert futottak be sportvezetőként, mi több, olykor politikusként. Egy egészen különleges karrier például Friedrich Istváné. A Felvidéken született műegyetemista már húsz éves kora előtt az MLSZ pénztárosa lett, 1904-ben Bécsben játszott egyszer a magyar válogatottban is, jelentős szerepe volt a Tanácsköztársaság megbuktatásában, 1919-ben - miután puccsal magához ragadta a hatalmat - csaknem négy hónapon át Magyarország miniszterelnöke is volt. S hogy mindez most miért érdekes? Nos, leginkább azért, mert ez az úr a labdarúgásban a legtöbbre játékvezetőként vitte, s érdemei elismeréseként az MLSZ tiszteletbeli elnöke is volt. A magyar futballbíráskodás második generációjának legnagyobbjai között említi őt az MLSZ 25. születésnapjára kiadott kötet. A játékvezetőkből lett politikusok között kell megemlíteni dr. Riesz Istvánt is, aki a korabeli feljegyzés szerint "mint a testület szabályainak kodifikátora végzett eléggé el nem ismerhető tevékenységet". Riesz később az MLSZ-elnök és igazságügyminiszter lett, és az már nem a magyar futball, sokkal inkább a magyar történelem és a huszadik század jellemzője, hogy ő is - csakúgy, mint Friedrich - a váci fegyházban végezte a Rákosi-rendszer halálra kínzott névtelen áldozatai között.
És akik csupán a pályán alkottak maradandót, mint a magyar labdarúgás első megbecsült játékvezetői: A. B. Yolland (aki a budapesti tudományegyetem angol nemzetiségű tanára volt), Iszer Károly (a BTC csapatkapitánya), Ottlik Tihamér, Ramaszéder István, Kunz József (ők a MAC sportemberei voltak), s aztán a legelsők után Herczog Ede, Horváth Ferenc, Gillemot Ferenc, Speidl Zoltán, Pobuda Tivadar, Klebersberg Géza, Harsády József, Gabrowitz Emil, Lauber Dezső, Róka János, Steiner Bernát, Kéméndy Ernő, Ordódy Béla, Malaky Mihály, Stobbe Ferenc, Lindner Ernő, Löwenrosen Charly (megannyi ismert futballista, aki vizsga nélkül lehetett bíró), majd Pozsonyi Imre, Kiss Gyula, Szüsz Hugó, Moór Jenő, Schubert Ernő, Fehéry Ákos, Minder Frigyes, Aschner Jakab, Pick Pál, Klein Jenő, Langfelder Ferenc, Fülöp József, Grolig Ernô, Lucius Károly, Procskó Mihály...
Ők nagyjából az elsők, s az első évtizedben kívülük alig vezetett más mérkőzést. Egy idő után azonban képtelenség lett volna minden nevet feljegyezni és örökül hagyni az utókorra, hiszen 1916-ban már több mint ötszáz harmad-, másod-, elsőfokú-, ifjúsági- és gyakorló játékvezetője volt az MLSZ-nek. Ettől kezdve pedig - a világháborúk megrázkódtatását leszámítva - gyakorlatilag egyenletes a magyar bírók számának emelkedése az ötvenes-hatvanas évekig, akkor megállt, majd némiképp csökkent a létszám. Manapság hozzávetőleg 2500-3000 magyar futballbíró fut ki hétről hétre a pályákra. És említsük meg azokat, akik nemzetközi bírók lettek - tehát az elitbe tartoztak - a futball újkorának számító hatvanas évek előtt, úgy ahogyan a krónikák megőrizték, vezetéknévvel (néhányukról persze külön ejtünk még szót): Balla K. és GY., Barna B., Bíró S., Boronkay, Csárdás, Dankó, Dorogi, Fehéry, Gerő F., Gere, Harangozó, Hernádi (1961-ben ő vezette a KEK-döntőt!), Hertzka P., Herczog E., Horváth F., Kamarás Á., Kann F., Kaposi, Major, Kiss E. és T., Klug F., Kösztner, Majhorszky, Molnár, Oláh A., Pósa, Palásti, Rubint, Schiessler, Schubert M. F., Sipos, Sramkó, Szüsz H., Szilágyi, Szigeti, Veres I., Vértes I., Vicenik, Zsolt, Yolland E.
No, de vissza a század derekára, a magyar labdarúgás legfényesebb sikereinek időszakába, amely periódusban érdekes fejezetek íródtak a futballbíráskodás históriájába is. Az ötvenes évek az az időszak, amikor a futball valóban globális játék lett, kialakultak a legfontosabb nemzetközi intézmények, nagy fejlődésnek indult a labdarúgószövetségek diplomáciai munkája, és ebben egyre nagyobb szerepe lett a játékvezetőknek is. És itt azonnal meg kell említeni egy korszakokat átívelő nagy-nagy egyéniség nevét. Zsolt Istvánét, akinek emberként és sportvezetőként ellentmondásos a megítélése, de aki kétségkívül a magyar futballbíráskodás történetének egyik legnagyobb alakja. Pályafutása a negyvenes években indult, s egészen fiatalon, huszonévesen lett élvonalbeli, majd az ötvenes években FIFA-játékvezető. Ott volt már a Helsinki olimpián 1952-ben, s ezzel ő is csatlakozott a magyar sport akkori ragyogó sikereihez. Világversenyek és nagy mérkőzések következtek ezután a pályafutásában még több, mint két élvtizeden át, hiszen ott volt az 1964-es tokiói olimpián, majd az 1966-os világbajnokságon is. Ezen a tornán egyébként maga az angol királynő is köszöntötte Zsoltot a Wembley-stadionban, a nyitómérkőzés vezetőbírájaként. A világhírű magyar bíró stílusára, egyéniségére mi sem jellemző jobban, mint az, ahogyan később erre az eseményre emlékezett: " - A Wembley felé autóztunk hát a megnyitó délutánján, és azon elmélkedtem, hogy egy nappal előbbre is tehették volna ezt a mérkőzést, vagy eggyel későbbre. Páratlan napokon ugyanis nem borotválkozom."
Zsolt minden elődjénél nagyobb eredményt ért el magyar játékvezetőként, bár meg kell említeni, hogy Hertzka Pál személyében már az 1938-as világbajnokságnak is volt magyar játékvezetője. Így Hertzka a magyar bíráskodás igazi klasszikusa, róla nevezték el a MLSZ által a mai napig minden évben kiadott díjat is. Az elismerés természetesen az év legjobb magyar játékvezetőjének szól.
Zsolt István a nemzetközi futball közismert személyisége volt, egy olyan időszakban, amikor közönséges földi halandó magyar állampolgárként nemigen utazhatott Nyugatra. Ezért persze volt, aki az olasz maffiával, volt, aki a kommunista hírszerzéssel hozta összefüggésbe az ellenségei által is rendkívül fegyelmezett, pedáns, szigorú emberként ismert Zsoltot, aki - hogy személye még inkább legendás legyen - "másodállásban" a Nemzeti Színház ügyelője volt évtizedeken át, s íróként, könyvek, szakcikkek szerzőjeként ma is csodálhatjuk intellektusát.
Zsolt egészen a hetvenes évek végéig uralta a magyar futballbíráskodást, hiszen visszavonulása után JB-elnök lett.
Hogy ne felejtsük: a magyar labdarúgás állandó szervezeti átalakítása persze a háború után sem fejeződött be, újra és újra új szervezetekbe kényszerítette a játékvezetőket is. Először is visszanyerte önállóságát a JT, de nem hosszú időre, hiszen újra a politika ragadta magához a sportügyek irányítását. Hogyan is maradhatott volna autonóm a JT, amikor még az MLSZ-t is felszámolták, s az Országos Testnevelési és Sportbizottság egyik osztálya irányította a labdarúgást az ötvenes években? Így aztán a helyi TSB-k irányították a bíráskodást, ám 1956 után (minden mindennel összefügg) újra lett önálló JT. Ám ez még korántsem a történet vége, mert aztán, hogy hogy nem, szépen csendben megint csak bizottsággá alakult a csökkenő hatáskörrel bíró szervezet. Az újabb változáshoz ismét politikai rendszerváltozásra volt szükség. 1989 a fordulat éve volt a futballbíróknál is, s a független Játékvezetői Testület létrehozásával a magyar bírák legsikeresebb évtizede kezdődött.
Ám, mielőtt a Nagy Miklós és Puhl Sándor nevével fémjelzett korszak bemutatásába kezdenénk, kanyarodjunk vissza a hetvenes évekbe, ahol az immár JB-elnök Zsolt Istvánnál ejtettük el a fonalat a nagy egyéniségek bemutatásakor. Mert mielőtt továbblépnénk, aranybetűkkel kívánkozna ezekre a lapokra Zsolt egyik kortársának, az ugyancsak évtizedekig az élvonalban bíráskodó örök tatabányai Emsberger Gyulának a neve, aki részt vett többek között az 1970-es mexikói világbajnokságon is. Tisztességét soha nem kérdőjelezhette meg senki, s korának egyik leginkább tisztelt és elismert FIFA-bírója volt, s ő az is, aki a feleségén kívül soha senkinek nem mondta el, miután játékvezető volt, hogy gyerekkorában melyik csapatnak szurkolt. De hogyan is lehetne feledni a legendás Vadas Györgyöt, akivel kapcsolatban egy Real Madrid-Internazionale BEK-csata után terjedt el mindenféle pletyka, alighanem minden alap nélkül, vagy a chilei vb-résztvevő Dorogi Antalt? Vagy hogyan lehetne mellőzni ehelyütt Münz György méltatását, aki talán a világon egyedüliként volt egyszerre élvonalbeli jégkorong és futballbíró, s előfordulhatott, hogy egyetlen hétvégén működött közre egy kettős rangadón a Népstadionban és egy izzó hangulatú Fradi-Újpesten a Kisstadionban? Münz és hatvanas-hetvenes évekbeli kollégái olykor a világ akkori legnagyobb játékosainak vezethettek hétről hétre a magyar pályákon, ötven-hatvanezer néző előtt, nyolcvan-százhúsz forintos bírói díjért. Aligha a pénzért csinálták, ám megannyi élmény kárpótolta őket, s legendás egyéniségek fújták ekkor a sípot a magyar pályákon. A világhírű vagányok, Albert, Mészöly, Farkas és a többiek mellett szükség is volt a rettenthetetlen bírókra. Kaposi Sándorra például, aki a legenda szerint egyszer a közönség ellen is szabadrúgást ítélt. Aztán - bár ez megint csak nem tisztán sporttörténeti sztori - az izmos nyakú, hatalmas termetű idős Kaposi Sándor tarkója szerepelt a rendszerváltozás szimbólumává vált "Tovarisi, konyec" feliratú plakáton.
Történelmi idők voltak mesékkel, legendákkal és legendás sportemberekkel a magyar pályákon. Olykor történelmi igazságtalanságokkal, olykor bájos történetekkel. És akkor a már-már omladozó vakolatú, de alapjaiban még bitangul erős magyar futballból megérkezett a modern labdarúgás első magyar sztárbírója: Palotai Károly. Már attól páratlan egyéniség a nagy bírók között, hogy futballistaként olimpiai bajnok és ismert játékos volt, de mindenfajta korábbi népszerűség nélkül is a futballtörténelem egyik legnagyobb játékvezetőjeként tisztelték volna szerte a világban, a Békéscsabán született, de Győrben híressé lett sportembert.
Palotai három világbajnokság (1974, 1978, 1982) és három olimpia (1972, 1976, 1980) résztvevője volt, vezette az összes európai kupa döntőjét, 1974-ben a vb-döntők történetének első tartalékbírója volt, visszavonulása után pedig sportdiplomataként használt rengeteget a magyar bíróknak, többek között a FIFA JB tagjaként. Ma ő az MLSZ JB alelnöke.
Palotainak - önhibáján kívül - egyetlenegy, a legnagyobb csúcs meghódítása nem sikerült csupán. Ám emberi nagyságát jelzi, hogy éppen ő volt az, aki a FIFA JB tagjaként részben hozzásegítette egy magyar utódját ahhoz, hogy a szakma abszolút csúcsára érve, világbajnoki döntőt dirigáljon.
Már amennyire hozzá kellett segíteni a valaha élt, talán legnagyobb futballbírót bármihez is. Természetesen Puhl Sándorról van szó, aki a magyar labdarúgás és bíráskodás ragyogó hagyományain nevelkedett, de aki fénykorában - a kilencvenes években - az addigra végletekig lezüllött labdarúgásunk egyetlen világhírű reprezentánsa volt (Palotai és Puhl között meg kell említeni a nyolcvanas évek klasszis játékvezetőjét, az 1986-os világbajnokságon részt vett békéscsabai Németh Lajost). Puhl Sándor volt az a magyar játékvezető, aki egyedüli magyarként világbajnoki döntőt vezetett (1994-ben, a Los Angeles-i Rose Bowl-stadionban a Brazília-Olaszország találkozót), s akit a földkerekségen egyedüliként választottak egymás után négy évben (1994-1997) is a világ legjobb játékvezetőjének.
Puhl sikereinek időszaka gyakorlatilag egybeesik az egykori FIFA-bíró, Nagy Miklós vezette új magyar Játékvezető Testület létével. Az önállósodó bírók egy időre kimenekültek az összeomló magyar labdarúgás hulló törmelékei alól, s virágzó "állam voltak az államban". Takarékosan, de eredményesen gazdálkodtak, formaruhát adtak az élvonalbeli bíróknak, nagybefolyású külföldi szakértőket hívtak meg és láttak vendégül továbbképzéseiken, felszámolták a bundát és a korrupciót, amely a nyolcvanas években sajnos bizonyíthatóan behatolt a bíráskodásba is. Az alázattal végzett sok munkához kellett még egy szupertehetség, Puhl Sándor, s megszületett a világelső magyar bírói kar. Puhl mellett ugyanis a kilencvenes években az elit tagja volt még Vágner László is, és mellettük is alkalmaztak magyar bírókat a létező világversenyen. Volt olyan év (1996), amikor mindkét párosításban magyar bírói négyes vezette a Bajnokok Ligája elődöntőit, Puhl Sándor révén persze ott voltunk BL-döntőn, UEFA-kupa-döntőn, interkontinentális vb-selejtezőn, Európa-bajnokságon, s megannyi nagy-nagy tétmérkőzésen.
Aztán ennek a sikersztorinak is vége szakadt, s csak részben az egymás ellen forduló nagynevű bírók miatt. Sokkal inkább azért, mert immár nem vonhatták ki magukat többé a magyar labdarúgás általános romlásából a játékvezetők sem. Nagy Miklósnak végül mégsem kellett méltatlan módon, műve totális bukásához asszisztálva távoznia, hanem - az egész sportág számára viharos két esztendő után, amely során újra MLSZ-bizottság lett a bírók irányító testülete a JT helyett - megszilárdult hatalommal végül ő maga adta át a stafétabotot kedvenc "tanítványának". A 2000-ben visszavonuló Puhl Sándornak, akit, néhány héttel később JB-elnöki funkciója mellett az MLSZ alelnökének is megválaszottak. Így annak a dr. Bozóky Imrének lett az alelnöke, aki korábban éppen Puhl Sándor állandó partjelzőjeként lett ismert a futballvilágban, s aki többek között az 1996-os Európa-bajnokságon, s az 1997-es BL-döntőn is együtt vett részt Puhl Sándorral.
Puhl Sándor az FTC-Haladás mérkőzés játékvezetőjeként búcsúzott az NB I-től és a közönségtől, 2000. november 15-én, Torinóban az Olaszország-Anglia (1-0) barátságos találkozó hármas sípszavával a nemzetközi élvonaltól.
2001-től Puhl Sándor a JB elnökeként tevékenykedik, míg az egykori asszisztense dr. Bozóky Imre az MLSZ elnöke.
Az új elnökség radikális fiatalítást hajtott végre a keretekben.
Ennyi hát a magyar futballbíráskodás regényes történetéről az MLSZ századik születésnapján. Arról a históriáról, amelynek ezúttal csak vázlatos áttekintését tudtuk nyújtani a megannyi titkot rejtegető, alig feltérképezett száz esztendőnek. Adatokat alig-alig hagyományoztak az utókorra a sportág szereplőinek harca közepette vitézkedő derék játékvezetők, és lelkes történetírójuk sem igen akadt. A kutatómunka remek terepe lehet ez a gazdagon burjánzó, feltáratlan dzsungel, amelynek gazdagságába talán sikerült némi bepillantást nyújtani.




Hozzászólások: