Játék(el)vezetők - Nagy Zsolt publicisztikája, amelyet az NSO.hu közölt.

 

Első futballal kapcsolatos élményeim közé tartozik, amikor egy mérkőzés végén az egész lelátó ezt kiabálta az éppen öltözőbe vonuló bírói hármasnak. Gyerekként nemigen érdekelt, mi váltotta ki a rigmust, jogos vagy túlzó volt-e a felháborodás, szimplán mosolyogtam rajta. Felnőttként máshogy látom a helyzetet, és nem csak amiatt, mert a „három hülyéből” mára sok helyütt öt vagy még több lett.

 

 

Rájöttem, hogy a játékvezetői szakma az egyik legnehezebb a világon. A pálya minden szegletében ott lenni, mindent látni, a másodperc törtrésze alatt döntést hozni – meglehetősen emberpróbáló feladat. A jó bíró határozott, képes rendet tartani a pályán, kiválóan együttműködik a segítőivel. Nem fújja szét a mérkőzést, hagyja a férfias küzdelmet, de idejében közbelép, ha kell, és akár egy nézéssel képes megfékezni az indulatokat. Az ilyen játékvezetőt a csapatok minden tagja – a játékosoktól kezdve a szertárosig – tiszteli. Tudják, hogy egyetlen célja a mérkőzés levezetése, nem akar feltűnősködni, nem akarja, hogy másnap vele legyen tele az újság. Dicséretet nem vár, felesleges is lenne, de ha a lefújást követően sem a játékosok, sem a klubvezetők, sem a szurkolók nem akarják megverni, akkor tudhatja, aznap jó teljesítményt nyújtott.

 

 

Sajnos manapság egyre kevesebb az ilyen bíró, és a futball többi résztvevője sem sokkal járul hozzá, hogy egyre több legyen. A játékosok például úgy dobálják magukat, mintha legfőbb céljuk nem is a gólszerzés, hanem a jogtalan előnyhöz jutás lenne. És sikerrel járnak. Néha olyannyira, hogy a játékvezetők már azokban az esetekben sem mernek sípolni, amelyek teljesen egyértelműek. A szemük látja, de az agyukban automatikusan bekapcsol a vészcsengő: „Mi van, ha megint át akarnak verni? Én aztán be nem fújom! Persze, hogy a kollégák újból rajtam röhögjenek egy álló hétig!”

 

 

A büntetőből így lesz meg nem adott büntető, a szabálytalanságból előnyszabály, a piros lapból sárga lap vagy éppen fordítva. A legutóbbi el Clásico tökéletes példa erre. A Barcelona második gólja előtt Luis Suárez szabálytalanul vette el labdát Raphaël Varane-tól, a játékvezető sípja néma maradt, Lionel Messi az akció végén kegyetlenül kilőtte a jobb alsó sarkot, vezetéshez juttatva a katalánokat. Alejandro José Hernández Hernández sporttárs óriási hibát követett el, amikor továbbengedte a támadást, ez egyértelmű.

 

 

De említhetném a Bajnokok Ligája elődöntőjének visszavágóit is, amelyek után a Roma és a Bayern München képviselői is több súlyos, mérkőzést befolyásoló tévedést kértek számon a játékvezetői stábokon. A legtöbb esetben igazuk volt, nem vitás, és ha valóban megkapják, ami járt volna, talán a Real Madrid–Liverpool döntő helyett a Bayern München–AS Roma összecsapást rendeznének május 26-án Kijevben.

 

 

Ki hibáztatható azért, hogy ez nem így történt? Biztos egyedül a játékvezetőkön kell elverni a port? Megnézi valaha valaki, hányszor próbáltak meg addig a percig az érintett elitklubok játékosai, akiket fiatal futballisták százezrei tekintenek példaképüknek, túljárni a spori eszén? Hányszor terültek el fájdalmas arccal a földön súlyos sérülést szimulálva? Hányszor ütöttek, rúgtak oda alattomosan az ellenfélnek, amikor azt hitték, senki sem látja?

 

 

Ezeket a kérdéseket nemcsak nemzetközi, hanem hazai szinten is fel lehet tenni, és vegyük figyelembe, hogy a magyar pályákon nem Cristiano Ronaldo és társai futkosnak hétről hétre, nem feltétlenül kell egy versenyló tüdőkapacitásával rendelkeznie a bírói stábnak ahhoz, hogy bírja a játékosok által diktált tempót. Mégis, az NB I 29. fordulójának hat mérkőzése között több olyan is volt, amelyen lapunk a játékvezető teljesítményét a lehetséges tízes helyett mindössze ötösre vagy annál is kevesebbre értékelte. Elmaradt piros lap, tizenegyes, kézből kicsúszott mérkőzés… Látható, hogy ezek a futball színvonalától függetlenül előforduló, általános hibák mindenhol. Ki lehet ezt valahogyan küszöbölni?

 

 

Sokan a videobíróban látják a megoldást, és bevallom, részben egyet is értek velük. Hasonló, utólag visszanéző technikát már évek óta használnak számos más sportágban – többek között jégkorongban, teniszben, amerikai fociban, rövid pályás gyorskorcsolyában –, hogy minél igazságosabban dönthessék el a mérkőzések, futamok kimenetelét. A szarvashibákat hatékonyan lehet kiszűrni vele, de önmagában ez még nem elég a megnyugváshoz.

 

 

Ahhoz a sportágat körülvevő közeg változására lenne szükség, beleértve a játékosokat is. A futballisták ugyanis hajlamosak az edzettség és a technikai képzettség hiányát ügyeskedéssel helyettesíteni, és  minél nagyobb az erőhiány, az ügyetlenség, annál több a sumákolás. Nem lepődnék meg, ha a látványos esés, földön fetrengés, reklamálás kombinációt, vagy a lesállás önkéntes beintését (figyeljék meg, a védők milyen szorgalmasan próbálják meg kisegíteni minden mérkőzésen az asszistenseket) a mai fiatalok szinte korábban sajátítanák el, mint a labdakezelést. A szabálytalanság tényére való felhíváson, a sokszor teljesen indokolatlan artikulálatlan ordításon sem lepődik már meg senki. Mindez azért szomorú, mert ezek a „speciális technikák” olyan távol állnak a futball valódi eszméjétől, mint tőlem a csincsillatenyésztés (abban sem vagyok biztos, hogy meg tudnék különböztetni egy csincsillát egy degutól vagy egy mezei pocoktól), és semmilyen más célt nem szolgálnak, mint a játékvezetők befolyásolását.

 

 

A függöny mögé nézve észrevehetjük a bírói hibák hátterében megbúvó sokkal komplexebb, szinte megoldhatatlan problémakört, a törekvést a játékvezetők átverésére, ami mára menthetetlenül a játék részévé vált. Százból kilencvenhét labdarúgó, ha a tizenhatoson belül hozzáér az ellenfél védője, önkéntelenül összeesik, a maradék három pedig a saját edzőjétől kap alapos fejmosást, amiért talpon mert maradni, és a biztosnak vélt tizenegyes helyett inkább gólra próbálta váltani a kecsegtető helyzetet.

 

 

Amit régen csibészségként jellemeztek, és amire a külső szemlélők időnként elismerően csettintettek, mára annyira általánossá vált, hogy fel sem tűnik. A jelenség ellen ráadásul nemcsak Magyarországon, nemzetközi szinten sem sikerül semmit sem tenni. Az illetékes szervezetek ugyan rendre kiadják a különböző világversenyek közeledtével a játékvezetőknek, mire figyeljenek oda, például sárga lappal toroljanak meg minden tizenhatoson belüli szimulálást, de ez teljesen fölösleges. A játékvezetőket stresszeli, hiszen kapnak a nyakukba egy új szabályt, amit élesben, a világ egyik legjobban várt sporteseményén velük tesztelnek, és ami miatt elkerülhetetlenül rajtuk csattan az ostor. A játékosok szemében pedig az egész nem több, mint egy  figyelmeztetés arra, hogy finomítani kell a műesés technikai kivitelezésén, sokkal precízebben, élethűbben kell előadni, másként nem eszi meg a bíró sporttárs. A szabályozás célja, a játék tisztaságának biztosítása csak elméletben létezik, gyakorlatban már régóta senkit sem érdekel.

 

 

Mindent figyelembe véve talán nem is olyan nehéz belátni, hogy a játék (el)vezetését hiba lenne egyedül a bírókon számon kérni. A futballt körülvevő közeg, a sportág minden egyes szereplője közrejátszik valamilyen szinten a rossz döntésekben, még akkor is, ha a sors hosszú távon igazságot szolgáltat. Aki ma rúg egy szabálytalan gólt, kap egy jogtalan tizenegyest, kiállíttatja az ellenfél játékosát, valamikor úgyis elszenvedi ugyanazt.

 

 

Hülye vagyok, ha azt gondolom, hogy a sors keze helyett jobb lenne mégiscsak mindent a labdarúgók valós futballtudására bízni?