Kassai Viktor vezette az idei Bajnokok Ligája-döntőt, közmegelégedésre. Most újabb rangos felkérést kapott: augusztus 10-én ő fújja a sípot a német–brazil barátságos meccsen is. HEGYI IVÁN írása a híres magyar futballbírókról.
A mindenkori magyar játékvezetésnek jó néhány ragyogó figurája van, ha nem is annyi, mint a futballnak. Az utóbbi évtizedekben persze inkább csak bíróink akadnak, nem úgy, mint például 1971-ben, amikor Zsolt István, valamint Vadas György és Wottava Tibor Albertnek, Benének, Farkasnak, Fazekasnak fújt, majd az év végén egyszerre vonult vissza. Abban az esztendőben Emsberger Gyula a Nacional Montevideo–Panathinaikosz Világkupa-döntőn volt partjelző – csak azért lengetett, mert a korabeli szokás szerint csupán az utolsó pillanatokban sorsolták ki, ki lesz a főbíró a három kiküldött közül, és a szerencse a skót McKenzie-nek kedvezett –, s olykor kikacsintott a görög csapat edzőjére, Puskás Ferencre... (Félreértés ne essék: a közreműködésben nem létezett barátság, a trófeát az uruguayi együttes hódította el.)
Jelzem, annak idején nem igazán figyeltünk a játékvezetői sikerekre, mert a válogatott ’71 őszén öt mérkőzést nyert sorozatban, tizenkét gólt szerzett, és csak egyet kapott. Előzőleg pedig 0-0-t ért el a brazilok ellen a riói Maracanában...
A síposokkal nagyjából annyit foglalkoztunk, hogy a kettős rangadókon valaki elkurjantotta magát: „Alsó...” Mire több tízezer ember folytatta a Népstadionban: „...felső, király, ász, / hülye bíró, mit csinálsz?” Pedig Zsolt a Nemzeti Színház főügyelője volt, az elvtársi időkben is urazta mindenki – tegezni senki nem merte –, s noha nemhogy alkoholt nem ivott, de kávét sem fogyasztott, rendszeresen a Gellért Szálló presszójában ült megbonthatatlan asztaltársaságával, amely Kálmán György színművészből és Kutas István sportvezetőből állt.
Vadas György más „kávéházban” dolgozott: a meccseken kívül a belvárosi Pipacs bárt vezette. Oda járt az összes nagy futballista, Mészölytől Göröcsig. Ez azonban nem gátolta meg Vadast abban, hogy egy FTC–Vasas-rangadón, amelyen a felháborodott angyalföldi játékosok körülvették, ekképpen küldje le a pályáról törzsvendégét, Mészöly Kálmánt: „Hármas, menjen le!” Az amúgy is heves vérmérsékletű „Szőke Szikla” majd szétrobbant a dühtől, pláne, hogy a kiállítást klubtársa helyett kellett elszenvednie, mert a tumultusban Ihász Kálmán – egy másik kuncsaft – rúgta bokán Vadast...
Őt egyébként „Gyuri bácsizták”, de nem Milánóban. A BEK elődöntőjét 1966-ban a Real Madrid és az az Internazionale játszotta, amelynek menedzsere Solti Dezső volt.
(A „királyi” klubnál meg korábban Östreicher Emil számított a legendás elnök, Santiago Bernabeu jobbkezének. Mára mintha ettől is beláthatatlan távolságba kerültünk volna...) Az első meccset a Real Madrid nyerte 1-0-ra, a visszavágó előtt pedig Solti gondoskodott róla, hogy Vadas György, a második mérkőzés játékvezetője aranyórát találjon szállodai szobájának éjjeliszekrényén. A bíró eltette az ajándékot, a találkozót azonban korrekt módon dirigálta, s a San Siróban elért 1-1-gyel a Real Madrid jutott tovább. Az olaszok őrjöngtek, és egyéb következménye is lett a dolognak, Vadas nacionáléjában ugyanis ez áll: első nemzetközi mérkőzése – 1965, utolsó nemzetközi mérkőzése – 1966. Az Inter nagy hatalmú vezetői kijárták, hogy többé ne hívják külföldre...
A világszínvonalú magyar bírói kar tagjaival akadtak egyéb zűrök is. Hertzka Pál például Zeze Prociopiót és Machadót, illetve Rihát is kiállította az 1938-as vb brazil–csehszlovák negyeddöntőjében, amelyen Leonidas és Peracio, valamint Nejedly sérülés miatt szintén elhagyta a pályát, Plánička, a híres cseh kapus pedig törött kézzel védett. Képzelhetik azt a bordeaux-i ütközetet... Amely nem nagyon különbözött egy másik franciaországi csatától, a hatvan évvel később lezajlott nantes-itól.
Ezen a vb-meccsen Vágner László kiállította a kameruni Rigobert Songot és Laurent, ráadásul nem adta meg Omam-Biyik fejes gólját, mondván: mielőtt a csatár a chilei hálóba juttatta a labdát, afrikai társa, Mboma lökött. A kameruniak egyszerűen „fajgyűlölőnek” nevezték a dirigenst – de még véletlenül se áztassuk el honfitársainkat, hiszen a meghívás a világbajnokságra egyet jelentett azzal, hogy a földkerekség legkiválóbb játékvezetői közé tartoztak.
Ahogyan a két „P” is. Az egyikük Palotai. Ez az ember futballozott és vezetett is olimpián, sőt labdarúgóként ötkarikás bajnokká emelkedett. Bíróként még magasabbra jutott: három világbajnokságon, egy Eb-n, továbbá két BEK- és egy-egy KEK-, valamint UEFA-kupa-döntőn sípolt; még összeszámolni is nehéz... Futballistaként jobbfedezetet játszott, játékvezetőként aranyfedezetet jelentett. Az 1978-as világbajnokságon az argentin–brazil középdöntőt is rábízták: e meccs elsőrangú levezetése hasonló bravúr volt, mint az, hogy a Győri ETO játékosaként 1965-ben BEK-elődöntőt vívott. (A legjobb négy mezőnye így festett: Benfica, Internazionale, Liverpool, Győr.)
A másik „P”: Puhl. Ő vitte a legtöbbre, hiszen 1994-ben világbajnoki döntőt dirigált. Egyúttal az egri Domus Áruház igazgatója volt, és kollégái kifeszíthettek volna egy transzparenst a munkahely falára: „Vezeti Puhl.” BL- és UEFA-kupa-döntőt is irányított, két Eb-n foglalkoztatták. A másodikon az elődöntők egyikén, az angol–német rangadón is ő vezényelt, de számomra az első Európa-bajnoksága az emlékezetesebb. Az angol–francia mérkőzés után interjút kértem tőle, ám azt válaszolta: amíg Svédországban, a torna színhelyén tartózkodik, az UEFA szigorú szabályai szerint nem nyilatkozhat. Majd visszahívott, mondván, van egy ötlete. „Ha beleírja a cikkbe, hogy a Dániába tartó kompon beszélgettünk, akkor készséggel állok rendelkezésére.” Így készült ugyanaz az írás a vízen és a szárazföldön...
Kassai egyelőre olimpiai és BL-döntőnél tart: jó úton van a játékvezetői Grand Slam felé. A Barcelona–Manchester United- találkozóról azt mondta: „Muszáj volt higgadtnak lennem, hiszen osztályfőnökként kellett viselkednem.” Azért az nem semmi, ha valaki Xavi, Messi, Rooney osztályfőnöke egyszerre...
De a bírói pályán nincs mit irigyelni, az ugyanis korántsem csupán Bajnokok Ligája-döntőkből áll.
A megye egyben, ahol a későbbi legnagyobbak is kezdik, mindig két mérkőzésre megy a játékvezetői hármas: ketten (egy bíró, egy asszisztens megoszlásban) az ifik találkozóján működnek közre, aztán csatlakoznak a harmadikhoz, a felnőttmeccs irányítójához. A főbíró bruttó 8500 forintot kap, veszélyességi pótlék nélkül, noha az is megilletné, mert az alacsony osztályban nyolc-tíz nyugdíjas rendező van, aki leginkább azért vállalja a közreműködést, mert így nem kell fizetnie a jegyért... E mérkőzéseken legalább úgy meg kell fontolni minden ítéletet, mint a világszerte közvetített csúcstalálkozókon, mivel az öregek szolid felügyelete mellett a síp gazdája a legkevésbé sem érezheti magát biztonságban. S ahogyan arra sincs garancia, hogy időnként nem verik el az embert, úgy azt se tudni: lesz-e valaha előléptetés. Az NB I. távol van, úgyhogy a „mezei” játékvezetőt leginkább az élteti, hogy állítólag a bíráskodásba is ugyanúgy bele lehet szeretni, mint a futballba.
Aki eléri az első osztályt, az meccsenként már bruttó 66 ezerért vezet, de a legjobb, ha szabadúszó (vagy nincs főnöke, ahogyan Egerben nem volt Puhl direktornak), mert heti négy-öt edzés a kötelező penzum, és a többség heti kétszer vidékről is Budapestre utazik, hogy közösen tréningezzen Stamler Péter dirigálásával. (Stamler a „kis Palotai”: a Vasas-kettőben, majd a Ganz-MÁVAG-ban és Kiskunlacházán futballozott, aztán bírónak állt.) A fizikai teszteknek és az állandó értékeléseknek meg kell felelni: ha valaki hibázik, legalább két hétig nem küldik sehova (igaz, az anyjába se...), és olyan embernek, aki erre teszi fel az életét, nagyon tud hiányozni kétszer 66 ezer forint. Helytállni pedig nem könnyű, mert előfordult, hogy harmincnyolc NB I-es és NB II-es játékvezetőnek levetítettek egy jelenetet azzal, hogy tizenegyes volt-e vagy sem. Van, aki úgy emlékszik, 20:18 volt az igenek és a nemek aránya, s van, akinek a 19:19 rémlik...
Kassaira ömlött a fény a Wembley-ben. De első felnőttmeccse legföljebb annyiban hasonlít a Barcelona–Manchester Unitedhez, hogy a párosítása is jól hangzik: Komárom megyében 1993-ban az Ászár játszott a Császárral...