Pető Péter: A futball soha nem érhet véget (recenzió)

A hazai futballpróza szép hagyományának egyik legjelesebb kortárs képviselője, a 24.hu főszerkesztője, Pető Péter az Európa-bajnokság rajtjához igazítva rendezte kötetbe az elmúlt években összegyűlt, futballal kapcsolatos írásait, amelyek hol a sportági piramis legtetejére, hol a hátsó füvesre vezetik az olvasót. Egy dolog viszont minden esetben összeköti a sokszor nagyon különböző szövegeket: annak felismerése, hogy futball nélkül lehet élni, csak épp nem érdemes.

„A futball volt az egyetlen módja, hogy hozzáférjünk a másikhoz”

– fogalmazza meg a kötet tételmondatát Pető Péter a bevezető fejezetben. A Srí Lanka-i kalandokat bemutató írásban a sportág túlmutat önmagán, általános kommunikációs eszközzé válik, ami segít leküzdeni a nyelvi akadályokat. A szerző szerint, ha arra az egyszerű kérdésre válaszolunk, hogy Messi vagy Ronaldo, valójában a személyiségünk egy nagyon jelentős szeletét világítjuk meg; elmondunk valamit arról, hogy a kemény munkában, vagy inkább az örökbe kapott tehetség beteljesítésében hiszünk-e, illetve hol helyezkedünk el a realista-idealista tengelyen.

A kötet egészére jellemző ez a megközelítés. Pető értelmezésében a futball nem tárgyalható a világtól elzártan, hiszen a szórakoztatóipar része, kapitalista berendezkedésünk egyik csúcsterméke, ami a könyv szerint – sok egyéb mellett – az emberi társadalmak két alapvető igényéhez kapcsolódik: az igazsághoz, valamint a történetmeséléshez, a képzelet manipulálásához.

Pető könyve egy prológusból (Kivezetés a játéktérre) és egy epilógusból (Bevonulás az öltözőbe), valamint három fő fejezetből (Világom, Hazám, Otthonom) áll. Előbbi kettő címével is jelzi, hogy a kötet egyfajta utazásként értelmezhető, a fejezetek pedig ugyancsak egyfajta „kívülről befelé” logikát követnek. Fontos emellett észrevennünk a szavak végi birtokos jelzőt: bár általános igazságokról, mindenki számára hozzáférhető megközelítésekről beszél a szerző, mindenben megtalálja az elidegeníthetetlenül sajátot, a lefegyverzően személyest.

Pep Guardiola szerepelhetne Az elnök embereiben is?

A Futball soha nem érhet véget rögtön egy első perces kapura lövéssel lepi meg az olvasót: felveti annak kérdését, hogy vajon Az igazságosság eszméje című könyv szerzője, Amartya Sen vagy Pep Guardiola fontosabb filozófusa korunknak? Pető szerint a világunk egyik lehetséges leírása a idealizmus-realizmus tengelyen képzelhető el. Ha pedig ez így van, a futball közelmúltjának egyik legnagyobb párharca, José Mourinho és Pep Guardiola évtizedes összecsapása tökéletesen reprezentálja a két attitűd küzdelmét.

Mourinho azt vallja, hogy ha nincs a csapatánál a labda, akkor kisebb a kockázat, ami a csapatára leselkedik. A portugál fenomén az érzelmi reakciókban hisz: káoszt teremt maga körül, „mi–ők” harcra egyszerűsíti le a világot, és egyetlen célja van: nyerni. Guardiola ezzel szemben nem csak nyerni akar, az sem mindegy, hogyan teszi ezt a csapata, a katalán tréner mélyen hisz abban, hogy ha játékfelfogása eljut a tökéletességig, azzal jobbá teszi a játékot és talán a világot is.

Pető érvelése szerint nincs abban semmi meglepő, hogy a futball ilyen elbeszéléseket alkot, hiszen ez a sportág mégiscsak a világunk egyik meghatározó része, márpedig környezetünket általában ugyanezen dichotómia mentén értelmezzük. A szerző ezen a ponton a szórakoztatóiparból hoz analógiát: Pep Guardiola mintha a kilencvenes évekbeli liberális optimizmus terméke lenne, ily módon akár szerepelhetne is Az elnök emberei című sorozatban, míg Mourinho sokkal inkább Frank Underwood számítóságát hozza a Kártyavárból.

Ha már az ellentéteknél tartunk, természetesen nem lehet megkerülni a Messi–Ronaldo dilemmát sem. Pető ennek kapcsán is érzékeli az előbb említett ellentmondást, ugyanakkor még tágabb kontextusba helyezi a folyamatokat. Mert hát azt valóban meg kell indokolni, hogy mi köze van a New York Times filmkritikusának Lionel Messihez. A. O. Scott 2023-ban visszavonult a kritikaírástól, távozását személyes okok mellett azzal indokolta, hogy ma már a filmvilágban is olyan erősek a törzsi szempontok, hogy gyakorlatilag lehetetlen autonóm véleményt alkotni. Hát mi a Messi–Ronaldo szembenállás, ha nem ennek az adaptálása a futballvilágra?

A Világom fejezet fontos aspektusa továbbá a futball igazságfogalmának tárgyalása, ami megítélésem szerint az egész könyv egyik leginspirálóbb megközelítése. Pető az érvelését sokféle hagyományhoz kapcsolja: Byung-Chul Hanra hivatkozva kiemeli, hogy az emberi élet nem írható le csupán adatokkal, míg Michael J. Sandel Az érdem zsarnoksága című műve nyomán azt állapítja meg, hogy az igazság szintén csak egy konstrukció, ha pedig így van, többféle igazság képzelhető el: a fogalomnak kétségtelenül van egy objektív mivolta, de nem szorítkozhatunk kizárólag arra.

 

A kortárs futballvilágban ez a dilemma a leginkább kifejező módon a videóbíró kapcsán tárgyalható. A technológiai újításhoz Petőt ellentmondásos viszony fűzi, amit egyértelműen jellemez a sokat idézett mondata:

 

„a futball az a játék, amelyet már nem lehet videóbíró nélkül játszani, és amelyet biztosan tönkretesz majd a videóbíró.”
 

A sport adatalapú, technokrata fejlődése egyszerűen kikövetelte a VAR megjelenését, Pető szerint ugyanakkor az is egyértelmű volt a kezdetektől, hogy a sportágnak ezért nagy árat kell majd fizetnie.

 

A videóbíró ígérete az, hogy a játék igazságosabbá válik általa, hiszen kevesebb téves ítélet születik. Csakhogy ez sem teljesen igaz (hiszen a videóbíró jogköre korlátozott és a működéséhez hibák is kapcsolódnak), illetve ez csak a korábban említett technokrata igazságfogalom szerint jelent megkérdőjelezhetetlen előrelépést. Pető ennek érzékeltetésére nemrég egy podcastben a Coventry City–Manchester United FA-kupa-elődöntőt hozta fel, amelyen a kiscsapat heroikus küzdelemben 3–3-ra egyenlített, majd egy pillanatra úgy tűnt, a vezetést is átveszik a hosszabbításban, ám néhány centis lesről született a találat, így a VAR érvénytelenítette a gólt. Objektíven tehát igazságos ítélet született, de biztos, hogy a futball alapígérete szerint nem az az igazságosabb, ha Dávid legyőzheti Góliátot?

Bármi lehet belőlünk?
 

A Hazám című fejezet legerősebb szövege a „Gyere vissza, Lekvár, rajta leszünk egy képen, még bármi lehet belőlünk” című írás, ami valahol Esterházy Péter és Illyés Gyula metszetében helyezkedik el. Pető elhagyja Messit és Guardiolát, és azokra a bizonyos hátsó füvesekre, azon belül is Olaszliszkára vezeti az olvasót, arra a településre, ami 2006-ban egy tragikus bűneset kapcsán lett országszerte ismert. Ahogyan a település polgármestere fogalmaz a kötetben:

„(...) így egy falu örökkévaló bűnhődése lesz, noha eleget vezekeltünk már a gyilkosok miatt.”
 

Pető ezen a településen a reményt látja meg a futballban, ami talán felülírhatja a feszültségeket, és talán új platformra terelheti a faluról szóló diskurzust.

Az Európa-bajnokság kapcsán feltétlenül aktuális A futball hazatért című fejezet, aminek megnevezése akár az angol mítosz ironikus kifordításaként is értelmezhető. Pető azon a folyamaton megy végig, amelyen már sokan próbáltak megragadni: megkísérli szavakba önteni a magyar válogatott elmúlt években bejárt útját. A szerző – a mostani Európa-bajnokság kapcsán megjelent vélemények alapján némileg túlzottan optimistán –a futball egyesítő hatását emeli ki. Itt megint szóba kerül Byung-Chul Han, aki szerint „a szabadság a sikerült közösség szinonimája”, Pető ezt így terjeszti ki a futballra:

„Hiszen a sikerült közösség szabaddá tehetne minket, s noha nyilván nem a futball jelenti a sikerült közösséget, hanem még saját eszméim szerint is inkább az egyenlősítés, a hozzáférés a közszolgáltatásokhoz, ám mindennek a reménye, az önfeledtsége igenis belelátható a földöntúli örömbe, amit a Fiolák pillanataiban érzünk.“
 

Élet és halál urai a pályán
 

A kötet utolsó fejezetében a játékvezetéssel kapcsolatos szövegek kaptak helyek. A szerző maga is tevékenykedett bíróként, így részben saját élményekre támaszkodik, de ennél is fontosabb célja, hogy bemutassa azt a nagyon sajátos lelkiállapotot, amikor az ember minden pályán történő eseménynek az ura, ugyanakkor szinte biztosan több tízezer szurkoló kívánja majd a pokolra.

Pető egyik írása Puhl Sándornak állít emléket. A könyv érvelése szerint a magyar játékvezető azért juthatott a csúcsra, mert minden kollegájánál jobban volt képes elviselni a nyomást.

„Nem feltétlenül kotta szerint játszott, ám kivételes érzéke volt ahhoz, hogy vezesse, menedzselje a pályán futballozó huszonkét hatalmas egót, elviselje az elképzelhetetlen nyomást.”

A lelátó csendes, újra csendes

Pető Péter könyve izgalmas gondolatokkal teli, remek képi anyaggal illusztrált mű, ami hűen képviseli, hogy a futball valójában minden. És itt tudok személyesen is csatlakozni ahhoz, amit Pető A futball hazatért című szövegben említ, miszerint őszintén sajnálja azokat, akik teljesen kimaradnak ennek a játéknak a szépségéből. Nem tudok nem mélyen egyetérteni, manapság naponta eszembe jut ez a gondolat, szinte óránként olvasva az Eb kapcsán megjelenő lesajnáló gondolatokat, amelyek – hiába származnak sokszor értelmiségiektől –, nélkülöznek minden árnyalatot. Pedig a futball tényleg soha nem érhet véget, épp ezért beszélni kell róla. Pető Péter műve pedig közelebb visz ahhoz, hogy ehhez meglegyenek a megfelelő szempontjaink.